Miért nevezett, neveztek a fotópályázatra?
Azonnal úgy éreztünk, hogy ez a pályázat 1000%-ban nekünk szól. A pandémia kezdete óta számos, a felhívás tárgyához illeszkedő fotót készítettünk. Vagy azt, ahogy megéltük, hogy üres a szálloda, vagy azt, ahogy örültünk, amikor újra voltak vendégek. Folyamatosan fotóztunk, tehát a képek nem a felhívás miatt készültek. Tulajdonképpen így dokumentáltuk, hogy mennyire megváltoztak a lehetőségeink és a mindennapjaink a szállodaiparban, valamint a bennünk kialakult érzelmeket is kifejeztük a fényképek által.
Olyan sok jó fotónk volt, hogy alig tudtunk választani, hogy melyeket nevezzük be a versenybe. Végül három képet indítottunk el, mindegyiknek története van.
Elmesélné ennek a képnek a történetét?
Amikor januárban esett egy kis hó, minden szürke, fehér, és csendes volt. Kint is, és bent a szállodában is.
Felerősödött bennünk a hiányérzet, hogy nincsenek autók a parkolóban, nem szól a zene a hallban, nincs kávéillat, nem jönnek-mennek a vendégek.
Kimentem havat söpörni, és miközben azon gondolkodtam, hogy mennyire hiányzik a szállodából az élet, eszembe jutott, hogy belesöpröm a hóba ezt a gondolatot.
A következő kihívás az volt, hogy nem szerettem volna, ha látszódnak a lábnyomaim a betűk mellett, ezért olyan helyekre léptem, ahol nem volt hó.
Azután betűről betűre lépkedtem. Végül felmentem a 3. emeletre, és elkészült a fotó.
Nagyon örülök, hogy nem tétováztam ezzel, mert hamar elolvadt az a kis hó.
Spontán söprés volt, nem volt a felirat előrajzolva, megtervezve.
Hogyan mozgósították a szavazótáborukat?
Egyrészt közvetlen környezetünkben, városunkban, ismerőseink körében kértünk a támogatást, és a kollégákkal közösségi oldalakon buzdítottunk szavazásra. Másrészt kiküldtük hírlevélben is a linket. Kaptunk válaszokat is a vendégektől, amelyektől nagyon meghatódtunk.
Megosztana velünk egy ilyet?
Az egyik legkedvesebb üzenet, melyet kifejezetten erre a havas képre küldött egy vendég:
Mi tartja Önökben a reményt az elmúlt egy évben?
Az, hogy már csak pár hétig kell kibírni, amikor végre megtudjuk, hogy meddig kell még kibírni… 🙂
A reményt valójában az optimizmusunk élteti. Igyekszünk mindig csak rövidtávra tervezni még gondolatban is, másként nagyon nyomasztó lenne érezni a következményeket.
Nem szeretnénk feladni, amiért eddig megdolgoztunk: továbbra is alakítjuk és fenntartjuk a szép szállodai környezetet, egyben tartjuk a csapatot.
Ami még sokat segített lélekben, az a vendégek kedves visszajelzése volt egy-egy posztra, hírlevélre.
