Miért választottad, hogy designer leszel?
Sose volt kérdés, hogy ezt akarom csinálni. Az első emlék, ami eszembe jut, az is ezzel kapcsolatos: maximum 4 éves lehettem, amikor a délutáni alvás idejében csukva volt a szemem, de álom helyett azon gondolkoztam, hogyan lehetne a szomszéd lakást hozzányitni a kis szobakonyhánkhoz, amiben akkor laktunk. Milyen szép étkezőnk lenne stb.
Az összes füzetem tele volt rajzokkal. Amikor az első könyvemet kiadták, épp akkor tartottunk egy osztálytalálkozót, és a volt osztályfőnököm megjegyezte, hogy régen mérges volt, amiért telefirkáltam az összes dolgozatomat és füzetemet, most pedig már büszke rám.
Te, akinek a munkája összefonódik a turizmussal és vendéglátással, milyennek élted meg az elmúlt évet?
Számomra nagyon kettős volt. Már januárban teli volt az év munkával. Amikor jöttek a bezárások, akkor egyik napról a másikra még több, rengeteg munkánk lett. A mi ügyfeleink jelentős része nagy hotelekért, éttermekért felel, tehát komoly háttérrel rendelkezik. A bezárások lehetőséget adtak elvégezni a halogatott felújítást, átalakításokat, hozzáépítéseket, ezekkel pedig megkerestek minket. Mi meg nem mondtunk nemet, mert ilyen helyzetben az ember minden alkalmat megragad. Hiszen ki tudja, hogy meddig fog ez tartani?
A másik oldal, a nehéz része. Nagy szomorúság van bennem, hiszen a kis ékszerdobozaim –a hotelek, éttermek, amiket csináltam- szenvednek. Nálam nem ott van vége, hogy megnyílik egy hely, hanem azután is a részese maradok, ha vannak ötleteim, folyamatosan megosztom velük, szóval szoros a kapcsolat. Nekem fontos, hogy életben maradjanak.
Van-e olyan pillanat ebben az időszakban, ami mosolyt csalt az arcodra?
A kreativitást, ami bennem van, nagyon jól ki tudtuk használni. Ha láttam egy jó ötletet, szóltam a hotelnek-étteremnek. Tavasszal például, amikor láttuk, hogy hamarosan nyitás következik, akkor a Platánban is elkezdtünk készülődni. Elmentem Tatára, megnéztük, hogyan tudjuk átrendezni a vendégteret, hogy az asztalok megfelelő távolságban legyenek, és Pesti Istvánnal (a Platán séfje) pakoltuk át az asztalokat, amiről képek is készültek. Ki is raktuk ezeket a közösségi médiafelületekre, majd pár nap múlva jött a hír, hogy lehet nyitni, amire a Platán már teljesen fel volt készülve.
Mire figyelsz, amikor meglátsz egy fotót?
Számomra mindig a hangulat a legfontosabb. Teljesen mindegy, hogy milyen a stílus, ha olyan a hangulat, ami megfog. A saját munkámban is azt vallom, hogy én hangulatokat hozok létre, szóval egy képnél is –és minden kreatív munkában- ez a legfontosabb nekem. Az, hogy elvigyen valahova.
Mit vársz a Tourism is our Passion fotópályázattól?
Szerintem két dolgot tud ez megmutatni. Annak is fontos a szerepe, hogy a szomorúságot megörökítsük, és a tragikus oldalát a történetnek. A másik oldala, hogy sok mindent kihozott ez a helyzet az emberekből és vállalkozásokból. Sok jó példát láttam arra, hogy ez a helyzet milyen építő is lehet, remélem ilyeneket is meg tud mutatni a Tourism is our Passion.
Mi számodra a pályázat legfontosabb üzenete?
A vállalkozások olyan dolgokat csinálnak, amire korábban nem volt példa. Gere Attiláéknál például tavasszal mindenki szőlőt metszett: kint voltak a földeken a hotel dolgozói, felszolgálók, szakácsok is. Ilyen szempontból ez egy jó csapatépítési, kapcsolatépítési lehetőség volt, hisz olyan emberek dolgoztak együtt, akik nem szoktak.
A turizmus az az ágazat, ahol –békeidőben- tényleg nincs megállás, 0-24 működik. Most van egy kis idő átgondolni mit csináltunk jól, rosszul, mit lehet jobban csinálni – vannak dolgok, amiket újra lehet pozícionálni. Lehet erre úgy tekinteni, hogy ez egy tréning – egy nagyon drága tréning.
